WICKED

Az idő minden korban ugyanúgy szövi hálóját: aki más, azt előbb csodálják, aztán félreállítják. A közvélekedés gyorsan emel piedesztált, de még gyorsabban dönt romba, ha valaki túl harsányan emlékezteti a világot saját gyarlóságára. A rend szentségét gyakran nem a jóság, hanem a kényelem tartja össze, s a legfényesebb paloták alapkövei között is ott lüktet a kitaszítottak némán elfojtott igazsága.
A világ nem tűri a szokatlant – hacsak azt nem lehet könnyen dísznek használni. Aki kérdez, az veszélyes; aki másként lát, az gyanús. És aki nem hajlik, azt előbb vagy utóbb megtöri a közakarat, amely mindig a leghangosabb félelmekből kovácsol kardot.
Mert mindig könnyebb bűnbakot faragni, mint tükörbe nézni.

Óz földjén a mumpicok ünnepelnek: meghalt a rettegett gonosz nyugati boszorkány. Glinda, a jóságos boszorkány, elmeséli, hogy a boszorkány, Elphaba, egy tiltott szerelem gyümölcseként született, zöld bőrrel, s emiatt egész életében kirekesztés és meg nem értés kísérte. Bár Glinda és Elphaba ismerték egymást, a történet mélyebb barátságot rejt, melynek gyökerei évekkel korábbra, a Shiz Egyetem idejére nyúlnak vissza.

Elphaba a húgával, Nessarose-zal érkezik Shizbe, ahol mágikus képességeire felfigyelnek, és Madame Morzalom, a varázstudományok dékánja, magántanítványává fogadja. Elphaba reméli, hogy így egyszer találkozhat Óz varázslójával. Egyelőre azonban kénytelen megosztani szobáját Galindával, a népszerű, elkényeztetett diáklánnyal, akivel kezdetben csak civódások kötik össze őket. Ám egy bálon – egy váratlan pillanatban – barátság szövődik közöttük.

Eközben Elphaba szembesül a világa sötétebb oldalával is: Dr. Dillamond, a beszélő kecske professzor elmeséli neki, hogy a hatalom szisztematikusan fosztja meg az állatokat jogaiktól és szólásuktól. Amikor Dillamondot erőszakkal eltávolítják, Elphaba fellázad a rendszer ellen, de a dolgok csak súlyosbodnak. Egyre világosabbá válik, hogy az, akit mindenki csodál – Óz varázslója – valójában önző szélhámos, aki szemet huny az elnyomás felett.

Elphaba meghívást kap a Smaragdvárosba, hogy találkozzon a varázslóval, remélve, hogy változást hozhat. Ám amikor kiderül, hogy a varázsló maga is részt vesz az állatok jogfosztásában, Elphaba kénytelen menekülni, egy mágikus seprűn szökve el, miközben a Mágizirt – a hatalom könyvét – is magával viszi.

A hatalom Elphabát gonosznak bélyegzi, a barátai pedig – köztük Glinda is – kénytelenek választani a lojalitás és a társadalmi elvárások között. Míg a világ Elphabát ellenségként üldözi, valójában ő az egyetlen, aki hajlandó szembenézni az igazságtalansággal – még akkor is, ha ezért örök száműzetés és magány vár rá.

Ez a történet egy klasszikus témát dolgoz fel – a másság elutasítását és a hatalom természetének romlottságát –, mégis sikerül friss szemszögből megközelítenie. Az, hogy a főszereplő, Elphaba egy kívülálló, akit már a születése pillanatától megbélyegeznek, erős érzelmi alapot ad a cselekménynek, és megteremti a történet erkölcsi középpontját.

Pozitívum, hogy a karakterek, különösen Elphaba és Glinda, nem sablonos jó-rossz ellentétre épülnek: mindketten összetettek, hibáikkal és fejlődésükkel együtt. A barátságuk változása hiteles és fájdalmas ívet követ, ami mélyebb színt ad a történetnek. A társadalomkritika is jól rétegzett: a hatalom képmutatása, a társadalmi konformizmus kényszere és az igazságtalansággal szembeni bátorság mind hangsúlyos, de nem szájbarágós módon jelenik meg.

Ugyanakkor a történet helyenként kissé zsúfolt: sok karakter, sok helyszín és sok drámai fordulat gyorsan követi egymást, ami egy kicsit elsikkaszthatja az érzelmi mélységeket. A varázsló leleplezése például – bár fontos pillanat – elég hirtelen jön, és talán még erősebb lett volna, ha az árulás folyamata lassabban, fokozatosabban bontakozik ki.

Emellett a történet némely része – például Elphaba hirtelen "gonosznak" titulálása – erősen támaszkodik a közönség előzetes elfogadására: azaz bizonyos dolgokat nem annyira megmutat, inkább csak kijelent. Ha ezekhez a fordulatokhoz több "belső időt" kapnánk, még megrázóbb lenne a tragédia.

Összességében: ez egy szívvel, lélekkel megírt történet a kívülállásról, bátorságról és árulásról, amely egyszerre tündérmesei és mélyen emberi. A központi üzenete – hogy a világ könnyen nevez gonosznak bárkit, aki nem hajlik meg előtte – ma is éppolyan aktuális, mint valaha.